A rózsakeresztesek, kik is voltak ők?
A XVI. században Paracelsus megjövendölte a világ megújulását.
A fémekről szóló írásában ezt mondja: „Isten óriási
jelentőségű felfedezést tesz lehetővé: ezt Illés eljöveteléig
el kell rejteni.”
Luther Márton tételeivel megindította a reformációt. Bár
valójában ő nem mondott ki új tanokat, csak saját rendjének,
az Ágostonos kanonokok, szerzetesi rendjének ősidők óta elfogadott
Szent Ágostontól eredő tanait fejtette ki, azokból levezetett
logikai gondolatokkal bővítette. Míg végül is szembe
került a katolikus egyházzal.
490
Szent Ágoston 354-ben Numidiában született és 430. aug.
28-án halt meg, mint megyéspüspök Hippóban, mikor a várost
a vandálok javában ostromolták. A keresztény ókor legnagyobb
gondolkodója volt, aki gondolatait 427-ig 93 írásban,
összesen 232 könyvben örökítette meg. Nagy szónok is volt.
Nemcsak a teológiában, mely a filozófiát, dogmatikát, erkölcstant,
misztikát foglalta magában, de az egyházpolitikában, a
szociális és kulturális életben is évszázadokra irányt mutatott.
Műveiben az egész katolikus hittudományt rendszerbe
foglalta. (A manicheusok, donatisták és pelagiánusok ellen
írt könyvei és De Trinitate, De civitate Dei. Az előbbi munkái
közül, a De civitate Dei címűben új történetfilozófiát vezetett
be. (Az Egyház hivatalos véleményéhez igazodó nézete volt
eredetileg, hogy a predestináció = eleve elrendelés Istennek
a szabad ember jó és rossz cselekedeteire vonatkozó már teremtés
pillanatától létező ismeretét feltételezi. Ezt a véleményét
később visszavonta, ezután már az abszolút „eleve elrendelést”
hirdette: Isten a választottakkal szemben irgalmas, a
nem választottakkal szemben pedig igazságos. Ez a tézis pedig,
ilyen formájában nemcsak Isten üdvözítő akaratát korlátozta
(lásd: I. Tim. 2.4!), hanem már a maga, Szent Ágoston
idejében is ellentmondást váltott ki.
Először Pelagius, brit származású neves aszkéta vette fel
vele a szellemi harcot. 410-ben már, jeruzsálemi utazása során
támadta Ágoston tanítását és kétségbe vonta a kegyelem
abszolút szükségességét. Pelagius tanítását több zsinat is elvetette,
és Ágoston is eredményesen cáfolta. (De gratia Crhristi,
De peccato originali.) Azonban saját korában is már mások
sem voltak megelégedve Ágoston tanításával, és megpróbálták
az isteni kegyelem és az emberi szabadság viszonyát jobban
összehangolni. Ezek az úgynevezett „szemipeligiánusok”
tagadták az ember jó és rossz cselekedeteitől független isteni
eleve elrendelést. Ágoston ezek ellen is fellépett (De gratia et
de libero arbitrio), de nézete csak 529-ben, az orangi zsinat
után vált általánossá. Ennek ellenére Szent Ágoston predestinációs
és kegyelem tana az egyetemes Egyházban sohasem
491
vált honossá, később pedig, a legnagyobb zűrzavarhoz, a protestantizmushoz
vezetett. Később, a XX. század végén II. János
Pál pápa az Evangélikus Egyházzal közösen, a megbékélés jegyében,
a megigazulás tanáról közös nyilatkozatot adott ki.)
Paracelsus a XVI. században azt hirdette, hogy Martin testvér
nem szentelt elég figyelmet a mágiának, vagy a kabbalának.
Míg azonban Luthert nagy reformernek tartotta, addig
Paracelsus magát továbbra is katolikusnak tartotta, s kijelentette,
hogy ő a saját területén akar reformer lenni.
A kabbala: a korai középkorban a zsidók az arab bölcsesség
terjesztői lettek. Később azonban a keresztények és zsidók
közti kulturális csere egyre nehezebbé vált. Az üldöztetés
megváltoztatta a zsidók szellemi pályáját. Kizárólag szent
irataikat és a kabbalát tanulmányozták. Rákaptak számos babonára
és mágikus szokásra, melyet részben máshonnan kölcsönöztek,
részben, amit tiltottan, de már ősidők óta műveltek.
Hiszen már az ősi, ószövetségi próféták is gyakran rótták
meg azokat, akik a hegyekben, forrásoknál Baálnak hódoltak.
Salamon templomából is csak Jozija király (Kr. e. 639–609)
idejében lettek kitessékelve a különböző bálványok és az ősök
szobrocskái. Ekkor indult meg a vallás első reformja.
Jozija király volt Dávid házából, akit a legistenfélőbb királynak
neveznek az Ószövetségben. Képes volt arra, hogy
visszafordítsa a történelem kerekét saját korából a legendás,
egységes királyság korába. Ugyanis a Salamon utáni időktől
már két királysággá szakadt a „választott nép”: Júdára
és Izraelre. Jozija Júda királya volt. Azzal, hogy megtisztította
Júdát a bálványimádás fertőjétől amit Salamon vitt el
Jeruzsálembe külhoni feleségekből és ágyasokból álló háremével
(I. Kir. 11:1–8), sikerült semlegesítenie azokat a törvényszegéseket,
melyek Dávid „birodalmának” kettészakadását
és bukását okozták.)
A Dávid-csillagnak nevezett szimbólum is a kánaáni Baál
kultuszhoz vezethető vissza, ugyanis azon a kevés régészeti
492
leleten, melyet Urusalem (Jeruzsálem) helyén és néhány izraeli
településnél a régi időkből találtak, Dávid királyi házának
pecsétje nem ez a szimbólum, hanem egy négy lábán
álló oroszlán.
A zsidókat különösen Németország északi részén tartották
varázslóknak, méregkeverőknek, varázsitalok kotyvasztóinak.
Járványok idején azzal vádolták őket, hogy megkísérelték keresztény
szomszédaikat tömegesen megmérgezni. Hiába bizonygatták
azt a zsidók, hogy a pestis őket is ugyanúgy tizedeli,
mint a város másik negyedeit. A népi logika erre is adott
választ: a zsidók betegségében a bűnösök isteni megbüntetését
látta. Valójában egyes zsidók ténylegesen is orvoslással és
gyógyszerkészítéssel foglalkoztak, így ha felületesek is voltak
a vádaskodások, de a „méregkeverés” ily módon igaz volt. És
mágikus tudományokkal is valóban foglalkoztak. A művelt
keresztényeket is vonzotta a zsidók titokzatossága, akikről
egyesek azt hitték, hogy ősi titkos tudást őriznek. Még héberül
is elkezdtek egyesek tanulni szomszédaiktól.
Ezt a szellemi változást támogatták a humanista pápák
és főpapok is. Ugyanis fordítókra volt szükségük. Itáliában
a reneszánsz idején már sok zsidó tanított az egyetemeken.
Mások a filozófiai ügyek szaktekintélyeként voltak ismeretesek,
és nemegyszer meghívott döntőbírók voltak tudós vitákban.
Mantua első könyvnyomtatója is Elia, a tudós zsidó volt.
A zsidó tanok és bölcsesség iránt feltámadó érdeklődést
az is ösztönözte, hogy a humanisták olyan filozófiai vagy matematikai
rendszert kerestek, mellyel felszabadulhatnának a
középkor arisztotelészi béklyóitól. Aquinói Szent Tamás is az
arisztotelészi filozófiához igazította tanait, az Egyház is ezt
a filozófiai rendszert követte. A reneszánszban megint előkerült
az újplatónizmus.
Újplatónizmus: az a pogány életfelfogás, mely kiváló pogány
tudósok, Libaniosz és Maximosz hatására a IV. században kelt
új életre, a platóni filozófiát megújítva. Szent Ágoston, Szent
Ambrus milánói püspök beszédei hatására, meggyőződött
493
arról, hogy az újplatónizmus nemcsak a manicheista álfilozófiát
dönti meg, hanem a kereszténységgel teljes összhangba
is hozható. „Ezután keresztény újplatónikusok írásainak tanulmányozása
során valóban sikerült megteremtenie az egységet:
ő úgy keresztelte meg az újplatónizmust, mint később
Szent Tamás az arisztotelészi filozófiát.”
A titkos tanban, a kabbalában új filozófiai és matematikai
rendszert fedeztek fel. A zsidó tudósok, mivel aktívan részt
vettek Európa szellemi életében, tovább már nem titkolhatták
el keresztény kollégáik elől a kabbalát. Ebből következőleg
nemsokára már keresztény kabbalisták is feltűntek, akik
éleselméjűségben már versenyre keltek tanáraikkal.
Pico della Mirandola, miután elsajátította a héber nyelvtant,
megvizsgálta a talmud és a Kabbala írásait. Olyan neves
zsidó tanítókkal vette magát körül, mint Elia del Medigo,
Flavius Mithriades és Johanan Alemanno. Heptaplus című
művében Pico kabbalisztikus terminusokkal írt a teremtés
hat napjáról. Válogatott és rejtett értelmű kabbalisztikus
szövegekről írott könyve: Cabalisticarum Philosophicae
et Theologicae, Rómában jelent meg, 1486-ban. Pico della
Mirandola személyében a héber kéziratok első keresztény
gyűjtőjével találkozunk.
Őt Johann Reuchlin (1455-1522) követte, aki műveit a
görögös „Kapnion” névvel jegyezte. Ő Pico hatására kezdett
a témával foglalkozni, az 1490 utáni időtől. Az ő tanítói is
zsidó tudósok voltak: a filozófus Obadja Sforno és Emmanuel
Provinciale, VI. Sándor pápa udvari orvosa. Reuchlin munkái:
egy héber nyelvtan, egy héber helyesírás és még két híres
munka: „A csodatévő igéről” (1494) és „A kabbalisztikus
tudományról” (1517).
Meg kellett védenie ezeket a kéziratokat később egy
Pfefferkorn nevű kikeresztelkedett zsidó vádaskodásaival szemben,
aki – a dominikánusok bíztatására – azt követelte, hogy
Frankfurtban és Kölnben minden héber kéziratot égessenek el.
Reuchlin kedvező beszámolója alapján végül Miksa császár érvénytelenítette
a könyvégetésre vonatkozó korábbi határozatot.
494
A legfontosabb munkákat a kabbaláról John Pistorius
(1544–1607) állította össze, aki Luther Márton követője volt:
„Artis Cabalisticae… Tomus L. (1587)” A könyv széles körben
hatott. Később Thomas Browne forrásként használta,
más angol tudósok pedig, a következő évszázadban értekeztek
róla. Pistorius antológiája egy Paulus Ricius nevű áttért
zsidó, József rabbi, Reuchlin és Leone Ebreo műveit tartalmazza,
valamint kommentárokat fűz Pico della Mirandola
kilencszáz tézisének némelyikéhez. Pistorus teljes átfogó
művet szeretett volna írni a kabbala irodalmáról, de nem
tudta, hogy az milyen nagy kiterjedésű, így nem tudta célját
megvalósítani.
Cornelius Agrippa: „Három könyv az okkult filozófiáról”
című munkájának első részében részletesen ismerteti a szókabbalát,
vagyis azokat a csodálatos műveleteket, melyek héber
anagrammákkal, mágikus négyzetekkel és az angyalok
nevével végezhetők el, és melyeket számítások révén fedeztek
fel. Második könyvében a számokban rejlő mágikus tulajdonságokról
beszél. Mindjárt az első fejezet a sokatmondó
címet viseli: „A matematikai tudomány szükségességéről és
arról a sok csodálatos műről, melyeket egyedül a matematikai
tudományok hoztak létre.” Agrippa nagy súlyt fektetett
a kabbalisztikus műveletek gyakorlására, melyeket a természetes
mágia eddig elhanyagolt részének tekintett.
Guillaume Postel a titkos tanról szerzett tudását számos
írásba becsempészte. 1538-ban könyvet adott ki a zsidó nép
eredetéről és nyelvéről, majd 1547-ben megjelentette „A rejtett
dolgok kulcsa” (Absconditorum Clavis) című munkáját. Ebben
azt bizonyítja, hogy Isten megismeréséhez a szent írásjelek beható
vizsgálata nélkülözhetetlen. Ő fordította először latinra
a Széfer Jecirát, mely 1522-ben jelent meg Párizsban.
Robert Fludd (1574–1637) volt az angol kabbalisták közül
a legnagyobb és talán az egyetlen, aki a tant teljes egészében
megértette. Pico della Mirandola megpróbálta annak idején
összebékíteni az arisztotelészi és a platóni filozófiát, Fludd
495
pedig megkísérelte azt, hogy azonosítsa Arisztotelész tíz szféráját
a kabbala tíz szefirájával., melyek az isteni lény különböző
megnyilvánulásai. Fludd is ismeretséget kötött híres tudósokkal.
Ezek és Agrippa hatására írta meg a Rózsakeresztes
Testvériség védőirataként, az alkímia, a mágia és a kabbala
védelmében „Mózesi filozófia” (1659) és „Summum bonum”
(A jó összegzése – 1629) című műveit. A zsidó misztikusokkal
összhangban Fludd is úgy vélte, hogy a betegséget démonok
idézik elő: „A betegségek igazi titka” (Integrum Morborum
Mysterium – 1631 – című műve teljesen ezen a meggyőződésen
alapul.)
A korai keresztény kabbalisták által adott lendület a XVII. és
XVIII. században is tartott. 1642-ben Stephan Rittangel,
königsbergi professzor, közzétette saját latin nyelvű Széfer
Jecira-változatát. Továbbá Knorr von Rosenroth (1636–1689)
egy rabbi segítségével állította össze a „Leplezetlen Kabbaláját”
(Kabbala Denudata – 1677 és 1684).
Ez a „Zóhár” könyv három legrégebbi részét tartalmazza,
latin fordításban, továbbá terjedelmesen tárgyalja a benne
előforduló szavak transzcendentális jelentését.
A „Leplezetlen kabbala” ezen kívül több tanulmányt is magába
foglal, ezek közt van Jichák Lurjának, egy XVI. századi
kabbalista irányzat alapítójának „Drusim-könyve” (Prédikációs
könyv) továbbá az „Értekezés a lélekről” című munka Mose
Cordoverotól. Az összefoglalóban szereplő két kortárs a szent
kabbalát igen eltérően értelmezte: Lurja álmodozó volt, képzelete
el is vitte a hagyománytól, Cordovero pedig „az előírt utat”
követte. Ez a két jelentős mű együtt szerepel a „Leplezetlen
Kabbalában”, más értékes és kevésbé értékes munkák mellett.
Ezért Knorr von Rosenroth ezen munkája a régi zsidó
tannal foglalkozó egyik legfontosabb összefoglaló mű. A tudósok
máig forrásként használják.
A kabbala metafizikai, misztikus rendszer, mellyel a kiválasztott
megismeri Istent és a világegyetemet. A matematika a
világegyetem modellje számokban kifejezve. Aki ezzel foglalkozik,
az a hétköznapi ember tudása fölé emelkedik, megértheti
496
a teremtés alapvető célját és jelentését. Ezek a titkok benne
foglaltatnak a Szentírásban, ám azok mégsem értik meg, akik
szó szerint értelmezik a szöveget. Az Ótestamentum jelképek
könyve. Történetei alkotják azt a köpenyt, melybe a fenséges
megnyilatkozások öltöznek. „Jaj annak, aki a köpenyt törvénynek
tartja!” Ha csak azt értenénk, ami szó szerint le van írva,
akkor „a Szentírást nem nevezhetnénk a Könyvek Könyvének,
mert akkor a mai bölcsek is összeülnének, és együtt alkotnának
egy hasonló könyvet, mely kétségkívül következetesebb,
kevésbé homályos és megdöbbentő lenne.”
„A héber betűk, melyekkel a szent szövegeket leírták, nem
pusztán ember kiagyalta jelek, melyekkel a dolgokat, eseményeket
és gondolatokat rögzíteni lehet. A betűk és a számok az isteni
hatalom hordozói. „Agrippa szerint:” Megváltoztathatatlan
számok és betűk lehelik ki Isten harmóniáját, s ezeket az isteni
segítség szentesítette. Ezért a fönti teremtmények tartanak,
a lentiek pedig, reszketnek tőlük.”
A kabbalista feladata az, hogy ezeket a rejtett értelmeket
olyan módszerekkel fejtse meg, melyeket a hagyomány örökített
rá. Az így összegyűjtött igazságok azután összhangban
lesznek azokkal az alapelvekkel, melyeket a kabbala alapítói
állapítottak meg. Kik voltak ezek az alapítók?
A kabbalisztikus írások szerint a kabbalát az emberiség
előtt maga Isten tárta fel még a biblikus időkben. Ádám egy
kabbalisztikus könyvet kapott Ráziél angyaltól.
A kabbalisztikus könyvek tele vannak az angyalok furcsa
ragadványneveivel és álneveivel, melyeket olyan jól ismert
modellekről mintáztak, mint Gábriel, Micháel, Ráfáel.
A keresztény hagyomány csak ennek a három arkangyalnak
a nevét ismeri. Ámde pld. Tóbiás könyvében Ráfáelt a hét angyal
egyikének mondja a szentírási szöveg. Az eredetileg a
Frigyládához tartozó hétágú gyertyatartó is a hét lángjával
hét angyalt jelent, a katolikus teológiában pedig, már a hét
szentséget jelenti. A kabbalisták már új angyal neveket alkottak
az angyal speciális tevékenységének, vagy rendeltetésének
megfelelő szótővel, hozzátéve az „él” (isten) toldalékot.
497
Az angyal így például, aki Ádám előtt feltárta a titkokat (titok
= héberül ráz) Ráziel lett. A gonosz = héberül szám így a
Méreg Angyala lett Számael. A Hold = héberül Jareh angyala
így lett Jarhiel. Stb. Még megjegyezzük: a kerubok és szeráfok,
melyek a régészek szerint babilóniai eredetű mitológiai
lények, valójában az Ó- és Újszövetségben is, és régi katolikus
egyházi énekekben is szerepelnek.
A Rázieltől kapott bölcsesség segítségével volt képes Ádám
megbirkózni bukása fájdalmával, és visszanyernie méltóságát.
Ráziél könyvét később Salamon örökölte, aki ennek segítségével
igázott le földet és poklot. Más állítás szerint a Széfer
Jecirát Ábrahámnak tulajdonították, az általános vélemény
szerint azonban Mózes kapta meg a Sínai-hegyen a misztikus
kulcsot a Szentírás értelmezéséhez. Erről Ezdrás (Kr. e. V. század)
előtt senki sem írt le ilyen magyarázatokat. A kabbalisták
szerint körülbelül 50 évvel Jeruzsálem lerombolása után írta
Akiba rabbi a Széfer Jecirát, és tanítványa, Simon bar Johaj
rabbi alkotta a Zóhárt. Ennyit a legendáról!
A valóságban, bizonyíthatóan, Krisztus előtt 150 évvel,
Izraelben tényleg létezett egy betűkön alapuló kozmogónia.
Az is valószínű, hogy a zsidó papság és Lévi nemzetsége (akik
a Templom szolgálatát ellátó szerpapok voltak) – ugyanúgy ahogy
más történelmi népek papjai is tették –, figyelembe vette a
szájhagyományt. Azt, hogy az írások mellett ilyen empirikus,
azaz tapasztalati tan élt, a már említett, Kr. e. V. században élt
Ezdrástól tudhatjuk meg, mikor a Sínai-hegyen Mózesnek tett
kinyilatkoztatásra hivatkozik:” E szavakat – mondja Isten – ki
kell mondanod, ezeket pedig, el kell rejtened.”
Később kabbalára utaló jelek fedezhetőek fel az I. és II. században
írt, a gnosztika korában született apokaliptikus, apokrif
művekben is. (Sőt, a „János jelenésekben” is! Valamint jusson
eszünkbe a már emlegetett kumráni lelet!) Azonban a jól körül
írt kabbalisztikus tan eredete későbbre tehető. A gaonikus
időszakban, mely Kr.után 591– 1038-ig tartott, a tudomány
túlnyomó részét újplatonikus és pitagoreus hatások
498
alakították át spekulatív jellegű metafizikai rendszerré. Ez a
változás nem Palesztinában, hanem Babilonban zajlott le,
ahol a vallási ügyekben a gáonok, vagyis a Zsidó Akadémia
elnökei döntöttek. Mekubalimnak, kabbalistának nevezték
az arra érdemeseket, akik előtt feltárták a titkokat. A legrégibb
kabbalista könyv a Széfer Jecira = Teremtés Könyve,
a gaonikus időből származik. A XI. század előtt azonban a
kabbala szó nem jelenik meg az irodalomban, és a Zóhár =
Ragyogás valószínűleg a XIII. század végének a terméke. Ekkor
nőtt a kabbala irodalma óriásivá. A Zóhárt szent könyvnek, a
kabbalisztikus bölcsesség pillérének tartották, és tartják ma
is. Jelenlegi formáját feltehetőleg a híres Moses de Leonnak
(1250–1305) köszönheti.
A kabbalában számos eszme árulkodik a nem zsidó filozófia
és az ezoterizmus hatásáról, melyek szerint a világ architektúrájának
tervét az ember képes megismerni, felfogni
és az isteni lény spekuláció révén, bár nem teljesen, megérthető.
A görög filozófiából származik az az eszme, hogy a világ
számokra és betűkre épül. Platón a „Timaiszban” foglalkozik
azokkal az arányokkal, melyekre a Világegyetem épül.
Ilyen szám valójában a Ludolf-féle szám is, a pi; mely a kör
kerülete és átmérője közti hányados, amelynek szokásos rövidítése
a 3,14159… – Továbbá ilyen számsor a Phi, vagyis a
Fibonacci-számsor, melynél minden szám a megelőző számmal
összeadva adja a következő számot: 1,2,3,5,8,13,21,34,55 …
stb. A Fibonacci számsor számai között lévő arány az „aranymetszés”,
mely arány a természetben mindenütt előfordul,
a csillagászok is új csillagok helyének feltételezésénél használják.
Átlag értéke kis eltérésekkel: 1,6180339887… tehát
durva megközelítéssel a 3,14159…-nek a fele.
A Dávid-csillagnak nevezett, két egymással szembe fordított
háromszög is, matematikailag a 180+180=360 fok, a két
háromszög szögeinek összege azonos két félgömb 180 fokos
szögének összegével, a teljes körrel, a tökéletessel; kifejezve
az ellentétes pólusok természetbeni egységét, az égi világ tükröződését
a földi világban. A gúla is ezt fejezi ki!
499. oldal 

Oldal: 8.Rózsakeresztesek,kabbala,Szent Ágoston,
A VILÁG TEREMTÉSE: Evolúció és Lélek, tér és idő a Végtelen Sacramentumban - © 2008 - 2026 - magia-kod.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat