1789-ben azután a földalatti szervezetek, a Marie-
Antoinette elleni alantas rágalmazási hadjárattal indítva,
feltüzelték Párizs aljanépét, majd a Bastille-t
megtámadva megkezdték az országos vérfürdőt, mindenki
mindenkit gyilkolva és hátba támadva: ez volt a
„Nagy francia forradalom”, melynek jelszava: „Liberité,
egalité, fraternité” = „Szabadság, egyenlőség, testvériség”.
Tetteiben, a valóságban, aljasságok sorozata, melynek
szelleme megérlelte néhány évtizeddel később két
közepes tehetségű, de nagy ambíciójú „világmegváltó”
523
bölcselkedő munkáját, Engelsét és Marxét, amelyek
közül az utóbbi „Tőke” című alkotása idézte elő 1848
„Kommunista kiáltványát”, melyet Párizs köznépe zengett,
s később a „tudományos szocialisták” Bibliája lett a Szovjet
gyarmatbirodalomban; eltörölve a múltat és minden erkölcsöt,
vallást. A római antik birodalom istencsászáraihoz hasonlóan,
később ezen tévedhetetlen igazságokkal és megfogalmazásokkal
telített iromány dicsőített tisztelete mellett
a Szovjetunióban és a talpnyalói által irányított országokban
szinte istenekké kikiáltva Lenint, Marxot és Engelst, majdhogynem
oltárt is állítottak nekik. Lenin tetemét a mauzóleumában
még ki is tömték és mumifikálták, a kommunizmus
talpnyaló hívei pedig hosszú sorokban vonulva imádták őt, a
Szovjetunió legfőbb vezetőit pedig, mint alisteneit, akik az
uralkodó zsarnoki ideológiának szintén a bálványai lettek, a
főisten köré temették, miután halálukkal megszabadult tőlük
a földi világ.
Mindennek alapja pedig a modern szabadkőművesség.
A modern szabadkőművesség, mely mai formájában, a franciákkal
azonos kultúrkörbe tartozó Angliában született meg
a XVIII. század elején, Anna királynő és I. György király idejében,
olyan emberek körében, „akiket lesújtott a pozitív vallások
csődje”. 1730 táján a modern szabadkőművesség átterjedt
a kontinensre, melyen, mint láttuk, korábbi változataiban
előtte is működött. De ekkorra már mind értelme, mind összefüggése
megváltozik. A protestáns országokban szinte vallásos
jelleget ölt, katolikus földön erősen keresztényellenessség
jellemzi. Az enciklopédista szellem terjesztésének egyik legjobb
fegyvere lesz. Bonyolult beavatási ceremóniáit a középkor
régi szabadkőműves társaságaitól vette át.
Pierre Chaunu: Klasszikus Európa című munkájában közöl
két képet a „Paris, Muzee des Arts décoratfs” gyűjteményéből.
Az első képen szabadkőművesek gyűlnek össze új tagok
befogadására, a földön Salamon templomának szimbolikus
524
rajza és egyéb szabadkőműves jelek egy terítőn. A második
képen a legmagasabb fokozatot jelentő mesteri cím elnyerésének
még drámaibb módon megrendezett ceremóniáját ábrázolja.
A földön egy kiterített szőnyegen vércseppek sűrű
rajza, a szőnyegen fekvő jelölt fejénél néhány szabadkőműves
szimbólum. A beavatók körülállják a jelöltet, jobbról és balról,
kivont kardjuk pengéjének hegyével a jelöltre mutatnak.
A jelölttel szemben, vagyis a lábánál álló személy nem mutat
rá a karddal, valószínűleg ő a nagymester. A sarokban, a falnak
támasztva a bekötözött szemű többi jelölt fekszik. Talán
elkábítva? Ezt nem tudhatjuk. Lehet, hogy egyszerűen csak
sorukra várnak, és bekötözött szemmel nem tudnának úgysem
mozogni, csak ezért fekszenek.
Az első szabadkőművesek némi rejtélyes színt akartak adni
a természeti vallásnak, melyet, mint mondtuk már korábban,
a gnoszticizmusból merítettek. Ezért kölcsönvették a régi kőművesi
társulások szimbolikáját és technikai fogásait.
(Megjegyzendő, hogy az erdélyi „Magos Déva vára” vagy
másként „Tizenkét kőmíves” balladája is egy régi mágikus,
boszorkányszertartás-jellegű gyilkosság emlékét idézi. A régebbi,
titkos kőműves szertartásokra is engedhet következtetni!)
A megújult szabadkőművesség, melyet gyakran hoznak
kapcsolatba a liberális protestantizmussal, a kontinensen
Desaguilers, egy menekült hugenotta (francia református)
fia, Newton vulgarizálója (népszerűsítője) révén terjedt el.
A kontinensen, katolikus országokban a szabadkőművesség
igen gyakran az eredetitől eltérő irányzatúvá vált. Mint erősen
keresztényellenes szervezet, a legjobb fegyvernek bizonyult
a filozófiai eszmék terjesztésében (Pierre Chaunu professzor
után!)
525
92. kép
Pierre Chaunu: Klasszikus Európa című munkájában közöl két képet a
„Paris, Muzee des Arts décoratfs” gyűjteményéből.
Az első képen szabadkőművesek gyűlnek össze új tagok
befogadására, a földön Salamon templomának szimbolikus
rajza és egyéb szabadkőműves jelek egy terítőn. A második képen
a legmagasabb fokozatot jelentő mesteri cím elnyerésének
még drámaibb módon megrendezett ceremóniáját ábrázolja.
Így terült szét Európában ez az új szellem, mely a
XVII. század második felében jelentkezett, az ismertetett
és felvillantott alapokból kiindulva. Láttuk, hogy
erősen francia előzményei vannak, még inkább délfrancia,
de az itáliai hatások is hatottak, még a pápai
526
udvarból is. Aztán a Németalföldre áramló, Pireneusifélszigetről
menekülő zsidó beköltözések, a német
protestantizmus, majd Franciaországból Angliába
érve, s ott ezután új életre kelve. Onnan visszahatva
Franciaországba, ott pedig már népszerűvé válva, s
egyidejűleg Németországban is csakhamar, tudományosan
is megalapozva, ráülve a bajor építőcéhek titkos
hagyományaira, nyugat-európai „világmozgalommá”
vált. Egy ezeréves világképet próbált összetörni azáltal,
hogy az embert állította középpontjába, a józanészre
hivatkozva. Az új világkép szembe került a kinyilatkoztatott
vallással, tagadhatatlanul megnyitva az
utat a tudomány és a polgárosodás előtt. Ez a sokrétű
és sokszínű irányzat az, amit „felvilágosodásnak” neveznek.
(Aufklärung, enlightenment, illuminismo, lumieres neveken
is nevezik a kort.)
Megindult az iparosodás, az ember felszabadult a túlhaladott
életformákból és gondolkodási sémákból, megszüntette
a kor a faji előítéleteket, eltörölte a bírósági kínzást, megszűntek
a boszorkányperek és eretnekperek. Az 1776-os amerikai
függetlenségi nyilatkozatban megfogalmazták az általános
emberi jogokat, melyek 1789-ben a francia nemzetgyűlés
határozatában is el lettek ismerve. (Nem hiába lett Észak-
Amerikában a szabadkőművességnek nagyon nagy tábora;
sőt állami szimbólumai is szabadkőműves jelképek! (Tény az,
hogy a modern tudomány és kultúra létrejötte a „felvilágosodásnak”
köszönhető. Azonban a „felvilágosodás” sok tekintetben
a sötétséget is jelentette. Az Egyház elleni támadások
során a szabadkőművesség a mágiát, okkultizmust és sötét
babonát is terjesztette. A racionalista gondolkodási rendszer
semmiféle kinyilatkoztatást nem fogadott el, az emberi ész
teljes függetlenségét hirdette (Kant), és a hitet tudatlanságnak
minősítette. Az angol Edward Herbert, Cherbury grófja
(megh.: 1648) egy „természetes”, azaz nem kinyilatkoztatott
vallás alapjait vetette meg, amelyet aztán J. Locke (megh.:
1704) és társai a „deizmus” filozófiai rendszerévé fejlesztettek.
527
Eszerint a vallás lényegét csak egy legfőbb lényben való hit,
az örök életbe vetett remény képezi.
M. Tindal (megh.: 1733) a kereszténység hitigazságait
is erre az egyszerű formára akarta visszavezetni. Műve:
Christianity as Old as the Creation, 1730.
Lord Antony Shaftesbury (megh.: 1713.) a vallás lényegében
már csak a nemes emberi tulajdonságok harmonikus kifejlesztését
látta. Ettől az angol deizmustól már csak egy lépés
volt a francia „felvilágosodás” felé. Jean-Jacques Rousseau
(megh.: 1778.) már azt hirdette, hogy az igazi vallás nem más,
mint a jó és szép szeretete. A felvilágosodás filozófiai alapjait
Németországban Gottfried Wilhelm Leibnitz (megh.: 1716),
továbbá Christian Thomasius (megh.: 1728) és Christian Wolff
(megh.: 1754) vetették meg, tudományos rendszerré pedig
Immanuel Kant (1724–1804) fejlesztette ki.
A racionalista deizmus, a „felvilágosodás” csakhamar a „művelt”
ember hiszekegye lett. Az először 1645-ben, Londonban,
majd modernebb változatában, 1717-ben szintén Londonban
újjá alakult, majd onnan Franciaországon át egész Európában
elterjedő szabadkőműves páholyok is nagy buzgalommal népszerűsítették
az új eszméket. Míg Angliában és Európa többi
országában a „felvilágosodásnak” nem volt erős egyházellenes
éle, addig Franciaországban az ún. enciklopédisták nyomában
valóságos egyházgyűlölet lángolt fel. Denis Diderot
(megh.: 1784), J. J. Rousseau, Claude Helvétius (megh.: 1771),
Étienne Condillac (megh.: 1780), P. H. D. de Holbach (megh.:
1789), Charles de Montesquieu, Jean d’ Alembert (megh.:
1783) egymással versenyeztek a katolikus egyház gyalázásában.
Mindegyikükön túltett Francois-Marie Voltaire (megh.:
1778), aki a közvéleményt egyenesen az egyház elpusztítására
szólította fel („écrasez l’infame”).
A katolikus egyház a felvilágosodással szemben elutasítóan
viselkedett, bár több pozitív eredményét magáévá tette. Így
például a pozitív teológiai tudomány, főként a forráskritika,
528
a liturgikus megújhodás, a lelkipásztorkodás, a plébánosok
és püspökök megerősödött tekintélye a „felvilágosodásnak”
sokat köszönhetett.
(Irodalom: Adriányi Gábor: Az egyháztörténet kézikönyve,
magyar nyelven, Szent István Társulat kiadása, Budapest, 2001)
A XVII. században a mágia és a filozófia olyan alaposan
összekeveredett, hogy az Európát elárasztó titkostársaságok
valódi jellegét nehéz és talán lehetetlen is meghatározni. A jelszó
a filantropia (emberszeretet), az egyenlőség. A gróf és a
munkás egymás mellett ültek a szabadkőműves gyűlésteremben.
(A gróf elég ostoba volt, hogy felismerje; saját ellenségeivel
cimborál.) Mindketten a fehér kötényt viselték, ugyanazokat
a himnuszokat énekelték, ugyanazokat az eszméket
zengték. Ám amikor a gyűlés véget ért, a gróf visszatért a jólétbe,
a munkás meg a nyomorba. Az osztályok ellentétes politikai
nézeteit és eltérő érdekeit szentimentális frázisok és
hivalkodó jótékonyság békítették össze, melyek már nagyon
különböztek a névtelen XVII. századi rózsakeresztes testvérek
magatartásától. Mindent teátrálisan intéztek, úgy számítottak
ki, hogy rokonszenvet keltsen.
A Candor páholy 1782. évi könnyfakasztó összejövetele:
Az esemény egy vacsora volt. A Montgolfier fivérek, a
léggömb feltalálóinak tiszteletére adták. Ez alkalomból a
szabadkőművesek a fiatal háborús hőst, Claude Thiont koronázták
meg. Százhetven férfi és nő volt jelen. Az elnök,
Saisseval márki, lelkes beszédet mondott a felfedezésről,
hangsúlyozva, milyen megtiszteltetés, hogy a két feltaláló
egyike eljött. A szerény Monsieur Mintgolfiernek elő kellett
lépnie, hogy elfoglalja helyét az emelvényen. Ott Choiseul-
Gouffier grófnőtől babérkoszorút kapott. Ebben a pillanatban
dobok hangja hallatszott; egyre közeledett; az ajtók feltárultak.
Katonák léptek be, akik Franciaország fehér-arany
lobogóit bontották ki.
Ebben a csapatban menetelt a fiatal Thion, aki elvesztette
egyik karját, amikor egy gránátot vitt. Az emelvényre
529
lép, ahol a hölgyek babérkoszorút illesztenek a fejére. Ekkor
a dobokra vernek, felharsan a trombita. Általános hangzavar
közepette Chiseul-Gouffier grófnő kitüntetést nyújt át a
vitéz férfiúnak. A trombiták ismét felharsognak. Mindenki
az ínyencségekkel megrakott asztalhoz tódul. A páholy egyik
tagja most felolvassa a saját készítésű versikét:
„Sors és fegyverek áldozata,
Ha csapásaik nem késztetnek visszavonulásra,
E bájjal teli percben
Érzés csak könnyekben beszélhet,
Melyeket – mikor szenvedtem – nem ontottam.”
A jól kiszámított versezet után Thion könnyekre fakad,
mindenki sír a boldogságtól.
Azonban nem minden szabadkőműves páholy volt ilyen
bárgyú társasági játék színhelye. Más páholyok, akiket az idézett
színjáték előadóival ellentétben nem támogatott a király,
radikális eszméket vallottak. Néhány csoportot a forradalomba
vezettek nagymesterei, mások ultrakatolikus eszméket
vallottak. Szabadkőművesek, martinisták, jakobinusok,
rózsakeresztesek, swedenborgiánusok mind az
állam „rothadó” szervezetével szembeni ellenállást támogatták
több-kevesebb energiával.
Köztudott, hogy a francia forradalom legvadabb szárnya
a jakobinusok voltak.
A jakobinusok a „nagy francia forradalomban” a burzsoázia
demokratikus elemeit és a kispolgárságot képviselő Jakobinus
Klub tagjai, a jakobinus diktatúra vezetői voltak. A klub neve
a dominikánus barátokra (franciául Jakobin) utal, akiknek
egyik helyiségében üléseztek; eredetileg mint Breton Klub,
majd, mint az Alkotmány Barátainak Társasága működött,
1789-ben. A nemesség majd a nagyburzsoázia tagjainak kilépésével
mind radikálisabb irányba tolódtak. Végül, 1792-
530
ben, a girondisták is kiváltak. Voltaképpen ezidőtől nevezték
a csoportot jakobinusnak. Vezetői ekkor Robespierre,
Marat, Danton és Saint Just. 1793-ban három csoportra váltak:
héberistákra, dantonistákra és Robespierre csoportjára.
Ebből lett a jakobinus diktatúra. 1794-ben a győztes nagyburzsoázia
a klubot bezáratta. A jakobinus sapka (frigiai
sapka) volt a jelük.
(Központjuk a párizsi Szent Jakab kolostor temploma volt.)
A jakobinusok Magyarországon is szervezkedtek. A budai
Vérmezőn (Generális Kaszálóréten), 1795-ben fejezték be
igencsak megkérdőjelezhető értékű szervezkedésüket, melynek
a hóhérpallos vetett véget.
Vezetőjük egy rendőrségi besúgó, Martinovics Ignác, aki
érvényesülési érdekei miatt pappá lett, majd az udvar segítségével
címzetes apáttá kinevezett szerzetes, egyébként
becsvágyó, de alacsony származású vegyész. Az udvarhoz
törleszkedvén, II. Lipót udvari vegyészének nevezte ki, melynek
fejében titkos jelentéseket várt tőle a politikai helyzetről.
Bár a császárt megpróbálta a reformátorok felé befolyásolni,
de valójában besúgó volt. Lipót halála után Ferencnek
nem volt rá szüksége, mint különleges tanácsadóra, ezért kinevezte
címzetes szászvári apátnak, de nem volt hajlandó alkalmazni.
Egy ideig törleszkedett a félretett apát, majd látván,
hogy nem jut neki az udvari kegyből, elkezdett Bécs ellen
szervezkedni. (1794)
Ismertebb tagjai még a szervezkedésnek:
Hajnóczy József, egy alacsony származása miatt leváltott
alispán. (Református pap fia volt, 1789-ben II. József nevezte
ki Szerém-vármegyei alispánnak, kétes nemessége miatt váltotta
le a vármegyei nemesség.) Ezután azonban a budai kamaránál
állást kapott, kamarai titkár lett, jövedelme tisztes
volt, nősülni készült. Így ő nem nevezhető érdekembernek,
531
a társulatból talán ő volt a legtisztességesebb. Ő volt a szervezkedés
egyik aligazgatója.
Laczkovics János, volt katona, kapitányi rendfokozattal,
akit a hadsereg menesztett, mert magyar vezényszót
követelt.
Szentmarjay Ferenc, Szentjóbi Szabó László, Verseghy
Ferenc, Kazinczy Ferenc is, akit később ugyan elfogtak, de
csak várfogságra ítéltek.
Hogy egy főrangú is legyen a társulatban, beszervezték
gróf Sigray Jakabot is, a Királyi Ítélőtábla dunántúli kerületi
táblájának 1792-ig volt ülnökét, mint igazgatót. A kivégzésre
menet sírt a szekéren, mint egy kisasszony!
Hősök voltak ők, mint azt a XX. századi történészek mondják?
Magyarország valódi érdekeit szolgálták?
Az igaz ugyan, hogy rövid idővel később, a francia forradalom
melléktermékeként, a Napóleon meghódította Európát,
majd – a frank birodalom, hajdani római császárainak jogára
hivatkozva, s ezáltal, a továbbiakban a német nyelvű
terület királyainak római császári jogát elvitatva – örökletes
császárrá koronáztatta és szenteltette magát a pápával.
Ezáltal megpecsételődött a német-római birodalom (a Német
Nemzet Római Szent Birodalma) sorsa. Így 1806-ban létrejött
új államalakulatként az Ausztria Főhercegségből, Cseh
Királyságból, Magyar Királyság és örökös tartományaiból
álló, új nevén Ausztria Császárság.
A Habsburgok ettől kezdve örökletes császárok lettek, míg
korábban nem voltak azok. Korábban, mind a német királyi
korona, mind a római császári korona csak a birodalmi gyűlés,
a hét választófejedelem szavazata által volt eddig megszerezhető,
hiába próbálkoztak a Habsburgok a Pragmatica
Sanctiót elismertetni. Ez Európában ugyan sikerült, de a német
királyságban és római császárságban nem.
532
A „Pragmatica Sanctio” (törvény szentesítése) különös fontosságú,
törvényerejű rendelkezés, melyet a magyar rendek és
a cseh rendek is elfogadtak. A továbbiakban mindenféle hozzátétel
nélkül így nevezik azt a rendelkezést, a mellyel VI. Károly
császár (III. Károly magyar király, ur.: 1711–1740), – eltörölve
a Lipót-féle 1703-as, „Pactum mutuae successionis” nevű rendelkezést,
mely I. József leányai számára biztosította volna
a trónöröklést –, biztosította leánya, Mária Terézia számára
trónutódlást, bátyjának, I. Józsefnek (1705–1711) leányaival
szemben. Holott az I. Lipót által kibocsátott I. Józsefféle
Hitlevél ötödik pontja ígérte, hogy a magyar nemesség
az osztrák és a spanyol fiág kihaltával visszanyeri szabad királyválasztó
és koronázó jogát. A Pragmatica Sanctiót 1713-
ban fogalmazták meg. VI. Károly császár (III. Károly magyar
király) egész életét azzal töltötte, hogy államai határain belül
és kívül érvényre juttassa a „törvény szentesítését”.
A Római Szent Birodalom laza konföderációjában, melyben
a birodalom egyetlen összetartó ereje a dinasztikus kötelék,
a Pragmatica Sanctio nyélbeütése sokba került a császárnak.
1738-ban cserébe kellett adni Pármáért Nápolyt és
Szicíliát, a nemzetközi elismerésért 1739-ben le kellett mondani
Havasalföldről és Szerbiáról, a törökök javára.
A „Pragmatica Sanctio” elfogadtatásával, Mária Terézia
1741. évi koronázásával kezdődött a Habsburg-Lotharingiai
ház magyarországi uralkodása. Az uralkodó család csak leányágon
Habsburg, apai ágon Lotharingiai. Mária Terézia a
„Pragmatica Sanctióval” fiúsítva lett.
(1713-ban a horvát tartományi gyűlés rögtön elfogadta,
1723-ban a magyar országgyűlés I. II. és II. cikkelye is elfogadta,
majd sorban a tartományok és királyságok. Legvégül
teljes egészében Magyarország 1740-ben fogadta el.)
1687-ben kimondta a magyar országgyűlés a Habsburgok fiági
trónöröklését – viszont a Pragmatica Sanctio Magyarország
számára fontos lett azáltal, hogy biztosította a Magyar
Szent korona országainak területi egységét és a Római Szent
Birodalomtól a jogi különállását.
533
Mindezek mellett a „Pragmatica Sanctio” biztosítani igyekezett
azt is, hogy a császár majd Mária Terézia férje legyen.
Azt nem is remélhette az utolsó férfi Habsburg, VI. Károly
császár (III. Károly magyar király), hogy leánya legyen megválasztva
császárrá. De már 1438 óta bevett gyakorlat volt,
hogy a választófejedelmek (vagyis: cseh király, brandenburgi
őrgróf, szász herceg, pfalzi palotagróf, és a három választóérsek:
a trieri, mainzi és kölni) a császár által kijelölt trónörököst,
általában a fiát koronázták császárrá. Ezt olyan módon
biztosították mindig a Habsburg uralkodók, hogy az apa
még életében megválasztatta és megkoronáztatta német királlyá
a fiát. (Ugyanezt a gyakorlatot követték régen a magyar
Árpád-házi királyok is, fiukat megkoronáztatták, még
életükben, s a fiú, mint ifjabb király uralkodott Erdélyben,
vagy Szlavóniában.) A császár halála, vagy lemondása után
pedig gyakorlatilag automatikusan következett, hogy a koronázott
német király a Római Szent Birodalom császárává
lett. Egyébként is a hét választófejedelem közül a négy világi,
de sokszor a három választóérsek is, általában sógorai,
unokatestvérei voltak egymásnak és a császárnak is, így természetesen
az egész császárválasztás, a jogi forma ellenére
is gyakorlatilag egy családi, rokoni megállapodás volt. Így a
„Pragmatica Sanctio” is, mely valójában, jogilag eredetileg,
családi megállapodás volt, a gyakorlatban a császári trónöröklési
jelöltséget is jelentette, ha nem is Mária Teréziának,
de férjének, Lotharingiai Ferencnek.
VI. Károly császárnak (III. Károly magyar királynak)
ugyan sikerült elfogadtatnia a tartományaival és királyságaival
és a külső garantáló hatalmakkal is a leányági trónöröklést
Mária Terézia számára, de már ez ellen fellépett, még
VI. Károly császár életében a bajor választófejedelem, Károly
Albert. (A pfalzi palotagrófok a bajor hercegek voltak, ezért
volt Károly Albert bajor választófejedelem 1726 óta.) Azt állította,
hogy őt illeti a trónörökösség az összes koronák királyságaiban,
és az összes örökös tartományokban, mert ő
I. Ferdinánd egyik leányának Annának leszármazottja s az ő
534
felfogása szerint amúgy is az örökség az elsőszülött I. József
leányát illeti meg a fiág kihaltával, nem pedig, a másodszülött
VI. Károly (III. Károly) leányát. I. József leánya pedig, Mária
Amália az ő felesége, így felesége jogán is őt illetik a koronák
és tartományok. Ez így is lenne, ha az országok, mint azt általában
az uralkodók elképzelték, csak uradalmak lennének,
alattvalókkal; az uralkodók amúgy sem jogászok, de „születésük
jogán nagyra hivatott, magasabb rendű emberek”, akik
országukat családi uradalmuknak tekintik, ám mindennek
határt szab az államjog. Mikor sírba szállt Károly császár, úgy
látszott, hogy biztos jogi háttere lesz leánya uralkodásának,
azonban a királyok pörében a törvényszék nem jogászokból
áll, hanem a bíró a csatatér.
A cseh királyság jogilag csak egy hercegsége volt a Római
Szent Birodalomnak, a királya csak egy választófejedelem a
hét közül. Ellenben a Magyar Királyság soha nem volt a Szent
Római Birodalom része, a Habsburgok csakis a magyar nemesség
választási akaratából lehettek királyok. Bár a Habsburgok
igyekeztek trónjukat itt is örökletessé tenni, de ez az örökletesség,
ha a gyakorlatban meg is valósult, mivel 1687-ben
kimondván a fiági trónöröklést, lemondott a magyar országgyűlés
a királyválasztó jogáról, de a Pragmatica sanctió elfogadásával
mégiscsak továbbra is a magyar Rendek akaratából
viselték Mária Teréziától kezdve a Habsburg-Lotharingiaiak
a Szent Koronát.
A „Pragmatica Sanctiót” a magyar rendek elfogadták
ugyan, de megint csak ki kell mondani, hogy továbbra is
fenntartotta a nemzeti öntudat, bár jogilag kimondatlanul,
az esetleges királyválasztó jogot. A Pragmatica Sanctio rendelkezése
a nemzeti közvélemény szerint csak a király jelölésére
vonatkozott, a Habsburg családból választatva ki a jelölt
személye, és nem egyértelmű jogára a Habsburg családnak,
hogy a Magyar Királyságot családi tulajdonának tekintse,
úgy, mint Csehországot, amely mint mondtuk már, jogilag sosem
volt független ország. Csehország ezer éven át csak egy
535
birodalmi fejedelemség volt, melynek hercege királyi címet
visel, és egyház által fel van kenve, de csak hűbéres királlyá,
aki 1356 óta császárválasztó fejedelem is.
1806-ban azonban létrejött örökletes császárságként
Ausztria Császárság, az ismertetett tagországokkal, de a magyar
nemesség felé megfogalmazva, a társországok alkotmányos
jogainak tiszteletben tartásával. A következő évben
II. Ferenc császár lemondott a német királyi és a római
császári trónról; ezáltal megszűnt a „Német Nemzeti Római
Szent Birodalom”.
S most jutottunk el ahhoz a problémához, mely már a magyar
alkotmány értelmében trónbitorló II. Józseffel elkezdődött,
s amely ellen a magyar országgyűlések továbbra is védekezni
próbáltak. Azáltal, hogy Ausztria Császárság megalakult
1806-ban (II. Ferenc császár, ezidőtől, az új államalakulatban,
I. Ferenc császár néven szerepel), hiába mondta ki az új
ország azt, hogy a „társországok alkotmányának tiszteletben
tartásával” jön létre, mégis, ettől kezdve a Magyar Királyság
a nemzetközi jog értelmében már nem volt önálló. Korábban,
a Római Szent Birodalom fennállása idején jogilag független
ország volt, míg 1806-tól gyakorlatilag a Cseh Királysággal
azonos hűbéri helyzetbe süllyedt, az új birodalom része lett.
Ez vezetett azután az erőszakos németesítéshez, majd 1848
szabadságharcához, a Bach-korszak diktatúrájához, és végre az
1867-es kiegyezéshez; mikor Osztrák-Magyar Monarchia néven
kettős állam lett. Visszaszerezte ezáltal Magyarországnak
legalább azt a jogot, hogy Ausztriával azonos rangú legyen a
birodalomban. Csehország ebből 1867 után kiesett, mely okból
a csehek ellenségesekké lettek a magyarokkal szemben.
Pedig ők sohasem voltak Magyarországhoz hasonlóan önállóak,
mindig hűbéresek voltak. Csak az I. Világháború végén
lett először önálló ország Csehország.
Mindezek figyelembevételével a Martinovics-féle összeesküvés
mégiscsak hordoz magán nemzeti érdeket is, de mert
szabadkőműves szervezkedés volt, valójában megelőlegezetten
536
már internacionalista érdekeket képviselt, s egyáltalán nem a
nemzeti eszmék számára készítette elő a talajt, így a Vérmezőn
kivégzettek valójában idegen tőkés érdekek számára kaparták
volna ki a gesztenyét.
A Martinovics-féle összesküvés két szervezetből állt. Egyik
a Reformátorok Társasága volt, a köznemesség egyes tagjait
besorozva tagjai közé; a másik, a radikálisabb, az igazi
demokratákat összefogó csoport a Szabadság Egyenlőség
Társasága volt.
Mindkét társaság céljait Martinovics rögzítette kátékban,
melyek kérdés-felelet formájában fogalmazták meg a titkos
szövetség nézeteit és szándékait. Így például:
„Kérdés: – De azt mondják, hogy a király hatalmát Istentől
veszi?
Felelet: – Ez egy oly hazugság, amelyet a királyok a
setétségnek századaiban hasznokra fordítottak volt…
Kérdés: – Mit kell tehát cselekedni a népnek?
Felelet: – Azt, amit Franciaország cselekedett, tudniillik
eltörleni a királyságot, egy demokráciális respublikát felállítani…”
A szabadkőművesek Európa királyságaiban, a hatóságokban
hamarosan már félelmet keltettek. Ez pedig a testvérek
üldözéséhez vezetett. Ez a politika pedig már a lázadó természetűek
szemében politikai mártírokat, hősöket, ellenállókat
teremtett. 1738-ban XII. Kelemen pápa minden szabadkőművest
kiközösített a katolikus egyházból. Franciaországban
XV. Lajos betiltotta a szabadkőművességet. Ezidőtől sok tagot
bebörtönöztek. 1744-ben újabb tiltó rendeletet bocsátottak
ki, annak ellenére, hogy a francia nagymester Louis de
Bourbon, Condé hercege volt.
A páholyok kiirthatatlannak bizonyultak. A szabadkőművesek
közt voltak becsületes és vallásos emberek is (sőt,
537. oldal.

Oldal: 12.Francia forradalom,Kommunista Kiáltvny,Szovjetunio,Jakobinusok,páholyok
A VILÁG TEREMTÉSE: Evolúció és Lélek, tér és idő a Végtelen Sacramentumban - © 2008 - 2026 - magia-kod.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat